A dal szerzője Rácz Kriston Anita április 4.-én súlyos betegség után a mennyei hazába költözött.

Amikor felkerestük Anitát a szerzői engedélyek miatt, és később megmutattuk neki a kész dalt, ő a következő kedves levelet irta nekünk:

"Köszönöm a felvételt, először mindent összehasonlitottam az eredetivel, aztán kezdtem megszokni. Oda jutottam, hogy nagyon szép kis dalt csináltatok belőle. Tetszik a stilusotok, a gitárszólamok, szép az ének, az emelés. Köszönöm, hogy ilyen szivből dolgoztátok fel. Legyen áldás az egész CD-teken, és Isten használjon titeket hatalmasan az Ő dicsőségére. És nagyon örülök, hogy viszitek ezt az üzenetet, hogy legyenek többen az Ő imádói."

Köszönjük Anita, Fenn majd találkozunk! (a szerk.)

Az együttes engedélyével szabadon letölthető, hallgatható.

"Mert hamis Krisztusok és hamis próféták támadnak, és nagy jeleket és csodákat tesznek, annyira, hogy elhitessék, ha lehet a választottakat is."

Iszlám köntösben éled újjá a Római Birodalom?

Forrás:Hetek

Az iszlám három csapása

Miközben Európa lassacskán teljesen elfelejti saját történelmét – amely a negyedik századtól kezdve egybeesik a kereszténység történelmével –, az iszlám nagy gonddal őrzi saját múltbeli hagyományait. Olyannyira, hogy világértelmezésük kereteit – a Korán mellett – saját históriájuk sok száz évvel azelőtti eseményei határozzák meg. Míg Európában a „keresztes háborúk kora” legfeljebb bebiflázandó érettségi anyagnak számít, az iszlám világban az utolsó utcagyerek is tudja, hogy a „keresztesek” alatt a nyugati világot kell értenie, amelynek két meghatározó vallása a zsidóság és a kereszténység, fő hatalma pedig az „Új Róma”, amely az Egyesült Államokat és az Egyesült Európát foglalja magában.

Az egymást követő világbirodalmak sorát kétezer-ötszáz évvel ezelőtt Dániel könyve rögzítette a Bibliában, végérvényes módon: az „arany fejet” (vagyis az Újbabilóni Birodalmat) követte az „ezüst mell” (a méd–perzsa királyság), a „bronz derék” (a görög–makedón világbirodalom), majd végül a „vas lábak”, vagyis Róma. Ez utóbbiról mind az ó-, mind az újszövetségi próféciák mint a „végidők birodalmáról” emlékeznek meg. Az Imperium Romanum fénykorában három kontinensre terjesztette ki uralmát: Európa nagy részére (északon a Rajna és a Duna vonaláig), Ázsia egy kisebb területére (a Kaukázusig és az Eufráteszig), valamint Észak-Afrika termékeny tengerparti övezetére a Szaharáig. A belső problémák és a népvándorlások viharai következtében a 395-től hivatalosan is kettéosztott Római Birodalom nyugati része az 5. század végére elbukott. Nem véletlen, hogy a Dániel könyvében szereplő „vas lábak” folytatásaként megjelenő „vas és cserép” lábfejeket Szent Ágoston a Nyugatrómai Birodalom helyén alakult barbár államalakulatokkal azonosította. Gótok, vizigótok, szvévek, vandálok, szászok, frankok – számtalan barbár eredetű, ugyanakkor már túlnyomórészt kereszténnyé vált törzs foglalta el a nyugati és afrikai területeket, miközben a szintén krisztianizált Keletrómai Birodalom sikerrel állt ellen a népvándorlásoknak. Egészen az iszlám hódításig.

Az első csapás: Észak-Afrika és Hispánia

Európában az iszlámra mint keleti vallásra szokás gondolni, holott az új vallás születése a három kontinens találkozásánál – nem túlságosan messze a zsidó és keresztény vallás szülőhelyétől – történt meg, az egykori Római Birodalom peremterületén: az Arab-félszigeten. A Traianus által 106-ban alapított Arabia provincia nagyjából a mai Jordánia és a Sínai-félsziget területét foglalta magában; a hatalmas Arab-félsziget – amelyet Arabia Deserta és Arabia Felix (Kietlen Arábia és Boldog Arábia) néven ismertek –, azonban közigazgatásilag sohasem volt a Birodalom része. A rómaiak megelégedtek azzal, hogy a híres „Tömjénúton” karavánok százai hordták Dél-Arábia legfőbb kincseit: a tömjént és mirhát a Földközi-tenger partján fekvő kikötőkbe. Arábiának ez a status quója a Keletrómai Birodalom (Bizánc) idején sem változott meg.

Az Arab-félsziget lakosságának iszlamizálása Mohamed haláláig (632) csaknem teljesen befejeződött. Bizánc és Perzsia ellen egyidejűleg harcolva az arabok rövid idő alatt meghódították Szíriát, Palesztinát és Mezopotámiát (635−641), Egyiptomot (639−642), majd a Szászánida Perzsiát (635−650). 670-től Egyiptomból kiindulva megkezdték Észak-Afrika bekebelezését, s tovább folytatták a terjeszkedést az Indus alsó völgyében és Közép-Ázsiában is. Észak-Afrika meghódoltatása után, 711-ben a nomád berber törzsekkel is megerősödött arab seregek Tarik vezetésével Gibraltárnál (amely róla nyerte nevét: Dzsabal al-Tarik a. m. „Tarik sziklája”) átkeltek az Ibér-félszigetre és 715-ig elfoglalták annak nagy részét, megsemmisítve a nyugati gót királyságot. Innen indulva megkísérelték Dél-Franciaország elfoglalását is, de Martell Károly Poitiers-nél kivívott győzelme (732) megállította előrenyomulásu­kat. A 8. század elejére a kalifák birodalma az Atlanti-óceántól Indiáig és Kínáig terjedt, ellenőrzésük alatt tartották a közép-ázsiai karavánutakat, s az Indiai-óceánon és a Földközi-tengeren nagyhatalommá válva megteremtették a három világrészt összekap­csoló arab kereskedelem monopóliumát.

Bizánc még ellenállt az iszlám hódításnak, de a hajdani Nyugatrómai Birodalom legfontosabb nyersanyag-utánpótlási területei: a hispániai ezüst- és ólombányák, az észak-afrikai és egyiptomi gabona- és olajtermő területek arab kézre kerültek. Hogy miért ment viszonylag könnyen a hódítás az araboknak ezen a területen? Részben azért, mert Róma uralma sosem tudott mélyen meggyökerezni Észak-Afrikában: az őshonos pun, berber, arab és egyiptomi törzseket csak felületesen érintette meg a hellenizáció, és ugyan hosszú ellenállást követően – ezek közé tartozik a három pun háború Kr. e. 264–146 között – feladták függetlenségüket, kulturálisan mindig is ellenálltak  a rómaiaknak. Tegyük ehhez hozzá azt is, hogy mivel Jézus Krisztus apostolai tudomásunk szerint sohasem tették lábukat Afrika földjére, az evangélium sem tudott olyan mély gyökeret verni, mint a Közel-Keleten, Kis-Ázsiában vagy akár Görögországban.

A második csapás: a Keletrómai Birodalom

A közép-ázsiai szeldzsuk törökök nagyjából ugyanabban az időszakban vándoroltak dél felé, amikor a magyar törzsek benyomultak a Kárpát-medencébe. Bár eleinte a Kazár Kaganátus területén a zsidó valláshoz kerültek közel (a dinasztia alapítója, Szeldzsuk, négy fiát Mihálynak, Izraelnek, Mózesnek és Jónásnak nevezte), 985-ben iszlám hitre tértek. Elfoglalták Perzsiát, Szíriát és a mai Irak területét, és megalapították a szeldzsuk birodalmat, amely 1071-ben legyőzte a bizánciakat és kiterjesztette fennhatóságát Anatóliára, vagyis a mai Törökország középső területére. Mivel Bizánc hivatalosan is a Római Birodalom keleti részeként funkcionált, sőt a főváros, Konstantinápoly neve „Új Róma” (Nea Rómé) volt, érthető, ha a bizánciakat a szeldzsukok rúminak (azaz rómainak) nevezték, saját kis-ázsiai államukat pedig Rúmi Szeldzsuk Birodalomnak.

A bizánciak ádáz küzdelmeket vívtak nemcsak a szel­dzsukokkal, hanem az oroszokkal, bulgárokkal, magyarokkal, genovaiakkal, velenceiekkel és szicíliaiakkal is. 1204-ben, a negyedik keresztes háború során a nyugati (katolikus) seregek elfoglalták és feldúlták Konstantinápolyt. Az állandó külső és belső nyomás (több polgárháború is folyt a 13–14. századi Bizáncban) végül felőrölte a Keletrómai Birodalom maradványait. A rúmi szeldzsukok 1422-ben már sikertelen kísérletet tettek Konstantinápoly meghódítására, ami végül II. Mehmed szultánnak 1453-ban sikerült. Negyvennapos ostrom után a mindössze nyolcvanezer lakosú Konstantinápoly falait áttörték, s a három napig tartó szabad rablás során a várost teljesen kifosztották, lakóit pedig vagy lemészárolták, vagy eladták rabszolgának. Létrejött az oszmán–török birodalom, amelynek vezetője a Római Birodalom hivatalos örökösének nyilvánította magát azzal, hogy felvette a Kajszer-i-Rúm, azaz „Róma császára” címet.

Az Oszmán Birodalom a 14. században meghódította a Balkán-félszigetet, s fénykorában Dél- és Kelet-Európa jelentős részét is uralma alatt tartotta. A hódítások irányát egy titokzatos jóslat: a Vörös (vagy Arany) Alma határozta meg. (Erről lásd keretes írásunkat.) Hódító Szulejmán (1520–1566) vezetésével 1529-ben már Bécset ostromolták, sőt még 1683-ban is tettek egy sikertelen kísérletet az osztrák császárváros bevételére, de éppígy célpontnak tekintették Rómát is.

A materialista történészek munkáin felnőtt mostani európai nemzedékek csak nehezen értik meg, hogy az Oszmán Birodalom nem egyszerűen egy „török állam” volt, amely különböző európai királyságokkal vívta harcait, hanem elsősorban egy iszlám hatalom, amely a kereszténység felett akart győzedelmeskedni. A muszlimok azonban mindmáig tisztában vannak az Oszmán Birodalom jelentőségével. Oszama bin Laden egy 2004-es üzenetében arra emlékeztette hittestvéreit, hogy „az iszlám nyolcvan évvel azelőtt nagy vereséget szenvedett”. Európában csak kevesen értették, mire utalt, pedig a megfejtés egyértelmű: az Oszmán Birodalom megszűnésére 1924-ben. Az oszmán kalifátus helyét ugyanis a Török Köztársaság Nemzetgyűlése foglalta el, a kalifa helyett pedig Musztafa Kemaál (Atatürk) köztársasági elnök került hatalomra. A néhai Bin Laden számára ez nagyobb csapást jelentett, mint a hitetlenek győzelme.

A harmadik csapás: a Nyugatrómai Birodalom

De Európában nemcsak azok tévednek, akik azt hiszik, hogy az Oszmán Birodalom csupán néhány nagyravágyó török szultán elmeszüleménye volt, hanem azok is, akik az iszlámot csupán egy keleti vallásként határozzák meg. Az iszlámhívők ugyanis őshonosnak tartják magukat Európában – éppen úgy történelmi igényt formálnak rá, mint a keresztények. Ha az utóbbiak a katedrálisokra hivatkoznak – az előbbiek a mecseteket említik; ha a keresztények a kulturális örökségre apellálnak – a muszlimok a córdobai egyetemet vagy az algebrát hozzák fel ellenükben. A mérsékelt és radikális iszlám ráadásul ugyanazon a platformon áll ebben a kérdésben: miközben az előbbi szóban elítéli a madridi, moszkvai vagy londoni robbantásokat, „Al-Andalusz a miénk” feliratú transzparensekkel tüntet Madrid, Moszkva vagy London utcáin. (Andalusz Spanyolország neve az iszlámban.)

A militáns iszlám szervezetek ráadásul több mint fél évszázada jelen vannak Nyugaton. Csak kevesen tudják, hogy az Muszlim Testvériség 1954-ben Nyugat-Németországban kapott menedéket az őt üldöző egyiptomi hatóságok elől. Ennek tisztán politikai okai voltak: az NSZK ugyanis elhatározta, hogy megszakítja a diplomáciai kapcsolatot minden arab állammal, amely elismeri az NDK-t. Így futott az egyiptomi és szíriai ellenzék – vagyis a dzsihádisták – a nyugatnémet állam ölelő karjaiba. Arról nem is szólva, hogy a radikális iszlamisták közül néhányan még ennél is régebbi kapcsolatban álltak Németországgal, csakhogy abban az időben ezt az országot még „Nagynémet Birodalomnak” hívták…

1960-ban a Muszlim Testvériség Európa egyik legnagyobb iszlám centrumát építette fel Münchenben, nem kis részben a szaúdi uralkodócsalád támogatásával.

A centrumnak azóta több mint 30 német városban nyíltak fiókintézményei. Arabul megjelenő újságaik és könyveik nyíltan hirdetik a befogadó országgal szembeni intoleranciát, az antiszemitizmust és a keresztényellenességet. Miközben az egyiptomiak Münchenben telepedtek meg, a szíriaiak a Karoling királyság ősi székhelyét, Aachent szemelték ki támaszpontjukul. Innen támogatják pénzzel és tagtoborzással a Hamaszt és az Al-Kaida algériai szárnyát. De a török szélsőségesek is jelen vannak Németországban: a Milli Görüş (Nemzeti Látomás) nevű szervezetük 30 ezer állandó és legalább 100 ezer pártoló taggal rendelkezik. Feltett céljuk, hogy Németország török kisebbségét (becslések szerint 2,5-3,5 millió embert) folyamatos iszlám befolyás alatt tartsák. Propagandájukban nyíltan ellenségesek a nyugati világ értékeivel szemben, ahogy fogalmaznak: szervezetük „pajzs a barbár Európához való asszimilálódás ellen”. Az erőteljes külső anyagi támogatásnak és – nem utolsósorban – az európai politikai vezetők naivitásának köszönhetően szerte Európában alakultak hasonló szervezetek: a Francia Iszlám Szervezetek Egyesülése (Union des Organisations Islamiques de France) vagy az Iszlám Közösségek és Szervezetek Itáliai Egyesülése (Unione delle Comunità e Organizzazioni Islamiche in Italia).

Az iszlám nagy tömegeinek tudatában a keresztes háborúk kora nem zárult le, sőt, végső fázisába érkezett. Oszama bin Laden 2004. január 4-ei üzenete „Ellenállás az új Rómának” címet viselte. Az új Róma (egyébként teljes összhangban Dániel könyvének bevezetőben említett szoborlátomásával) nem más, mint az Egyesült Európa, no és Bin Laden szemében természetesen az Egyesült Államok és annak protezsáltja, Izrael. A radikális iszlamisták legfőbb példaképe Szaladin, aki kiűzte a kereszteseket a Szentföldről, újraegyesítette a muszlim világot, s akiről azt a hamis képet terjesztik, hogy a vallási párbeszédet szorgalmazó, megértő ember volt, aki Jeruzsálemben is megkímélte ellenfeleit (1187). (A valóság ezzel szemben az, hogy mikor Jeruzsálem keresztény parancsnoka azzal fenyegetőzött, hogy ostrom esetén az egész várost elpusztítja, és valamennyi muszlimot leöleti, a mészárlásra elszánt Szaladin meggondolta magát, és „csak” rabszolgának adatta el Jeruzsálem lakóit.)

Ezt az ellenkeresztesháborút azonban nem fegyverrel fogják megvívni. Gazdasági, kulturális és demográfiai harcról van szó, melynek tétje nem kevesebb, mint a keresztény Európa túlélése. Amikor az Európai Muszlim Fiatalság és Hallgatói Szervezetek Fóruma (FEMYSO) az Európai Parlamenthez írt beadványában azt írja, hogy „minden szinten elkötelezett az előítéletek elleni harcban, mivel Európa jövője multikulturális, befogadó és tiszteletreméltó” – ezen kizárólag az iszlám tanok védelmét és a muszlimok bevándorlásának biztosítását érti. Ugyanez a társaság azt sem rejti véka alá, kit tekint ellenségének: „a zsidók a hívők, Isten és az angyalok ellenségei; a zsidók az emberiség ellenségei… minden, a muszlimokat sújtó tragédia okozói a zsidók voltak”. Liberális és náci beszéd egyazon szájból. Az egyik címzettje az európai politikai elit, a másiké az antiszemitizmussal megfertőzött tömegek. A média és a „politikailag korrekt” politikusok az előbbit – szándékosan vagy akaratlanul, nem tudni – félreértelmezik, az utóbbiról pedig nem akarnak tudomást venni.

Vörös (vagy Arany) Alma: a muszlim világhódítás próféciája

A Kizil Elma (Vörös vagy Arany Alma) eszméjének eredetét már a kortársak előtt is homály fedte. A pécsi születésű török történetíró, Ibrahim Pecsevi (1572–1650) azt írta: „Annak a mondásnak az eredete, hogy az iszlám népe az aranyalmáig fog hódítani, szolgáljon nemes tudomásul, hogy a nép száján elterjedt: az iszlám népe bizonyára az aranyalmáig fog hódítani. De ennek a mondásnak eredete és oka nem ismeretes.” Sokáig elfogadott nézet volt, hogy a keresztény Konstantinápolyban Justinianus császárnak volt egy lovas szobra, ahol az uralkodó kezében egy jól ismert hatalmi szimbólumot: egy aranyszínű országalmát tartott.

A Kizil Elma – mint török prófécia – az 1520–30-as években már ismert lett az európaiak előtt a Magyar Királyság területéről származó horvát nemesember, Bartolomaeus Georgievics (Gjorgjeviæ) révén, aki Mohács után került török fogságba. Georgievics több mint egy évtizedet töltött Isztambulban, Trákiában és Kis-Ázsiában, s ezalatt sok mindent megfigyelt és tapasztalt. Hétszer adták el rabszolgának, de ő mindannyiszor megszökött, és mindvégig kitartott katolikus hite mellett. Végül a Szentföld felé sikerült megszöknie, ahol egy évig rejtőzött egy kolostorban. Innen indult vissza Európába, de Itáliában 1566-ban meghalt. Önéletrajzi írása Antwerpenben jelent meg, és korában legalább akkora bestsellernek számított, mint Luther művei. Ő volt az, aki elsőként számolt be Európának a törökök világhódító terveiről és a Kizil Elma-jóslatról (Vaticinium infidelium, vagyis a Hitetlenek jóslata címen, latinra fordítva), hozzátéve azt is, hogy a török hittudósok között is vitatott, hogy ez vajon Budára, Bécsre, avagy Rómára vonatkozik-e.
Evlia Cselebi oszmán–török utazó (1611–1682) egy másik legendát adott elő a Vörös Almáról. Eszerint ezer évvel saját kora előtt (vagyis a keresztény császárok idejében) a konstantinápolyi Hagia Szophiában állt egy Szent Szűz-szobor, „mely kezében egy galambtojás nagyságú karbunkulust (vörös színű drágakövet) tartott. Ez a kő a Próféta (Mohamed) születésének éjszakáján átkerült a Vörös Almába, amelyet azóta is így neveznek.” Ez a hely nem más, mint Róma, és azon belül a vatikáni Szent Péter-székesegyház aranyozott kupolája. Néhány kutató arra is felhívta a figyelmet, hogy az „alma” valószínűleg „gránátalmára” értendő, amelynek arab neve, a rummam, nagyon hasonlít Rómára. A törökök számára kétségkívül cél volt Róma elfoglalása is. A 9. században Bari kikötőjében már emirátus működött, ahonnan egészen Rómáig, sőt Piemontig hatoltak előre a muszlim csapatok; Szicíliát pedig a 10. században szerezték meg, ahol szintén emirátus működött (965–1061 között). A törökök 1480 nyarán rövid időre elfoglalták Otrantót, ahonnan többek között Mátyás király csapatainak segítségével sikerült elűzni őket.
Az Oszmán Birodalom számára azonban nemcsak Róma, hanem az egész egykori Római Birodalom – Magyarország területét is beleértve – jelentette az Arany Almát. Oláh Miklós esztergomi érsek 1530-ban Rotterdami Erasmusnak írt levelében kifejti, hogy ha a „szent birodalomban”, vagyis a Német-római Császárságban nem képesek az összefogásra, „a közismert jóslat” valóra válik, és „a német fejedelmek belső viszályai és nemtörődömsége miatt” a törökök nem csupán Magyarországot söprik majd el, amely egykor – a Hunyadiak alatt –„nagy tettekkel tündökölt”, hanem egészen Kölnig fognak előrenyomulni. A közismert jóslat, amire az érsek hivatkozik, a Vörös Alma ideológia, amelyről Baranyai Decsi János ezt a versikét költötte: „Mi legyen az veres alma senki nem tudja, / Győr-e, Bécs-e, avagy az Colonia, / Csak Isten és az idő ezt megmutatja.” (Colonia: Köln) Annyi bizonyos, hogy a Konstantinápolyt elfoglaló II. Mehmed egész Európa elfoglalására készült, ám 1456 nyarán „világhódító” seregeivel Nándorfehérvár ostrománál kudarcot vallott (maga a szultán is megsebesült), mikor Hunyadi János segítségére sietett a várba szorult védőknek. „Vad” I. Szelim szultánról, Nagy Szulejmán atyjáról szintén feljegyezték a források, hogy egész Európa meghódítására készült, és a világhódító ábrándokat utódaira is áthagyományozta. Bármiként is közelítjük meg a kérdést: tagadhatatlan, hogy a török európai hódító terveinek Magyarország az útjában állt. (Grüll Tibor és Pécsi Tibor összeállítása.)

Neonáci vagy nem neonáci?

Forrás:Hetek

Jó hírnév megsértése miatt beperelte a Jobbik Karsai László történészt, aki egy tévéműsorban neonácinak nevezte a pártot. Az alperes azt szeretné, ha a bíróság kimondaná: a Jobbik neonácisága tudományos vita tárgya, és nem a jog által szabályozandó kérdés.

„Mitől annyira fontos Horthy restaurálása?” – kérdezte az ATV műsorvezetője még 2011 decemberében a Start adásában, mire a meghívott vendég, Karsai László kijelentette: „Azért fontos, mert Horthyban a szélsőjobb, a neonáci Jobbikkal az élen, megpróbálja előképét adni a mai, Orbán által vezetett kormánynak.”
Ez a mondat, pontosabban a „neonáci Jobbik” jelzős szerkezet csapta ki a biztosítékot a hírnevére oly érzékeny pártnál: perbe hívta Karsait, hogy bíróság állapítsa meg a jogsértést, kötelezze bocsánatkérésre a történészt, és tiltsa el a további jogsértéstől.    
Periratában a Jobbik – anélkül, hogy ezt részletesen indokolná – vitatja, hogy náci, neonáci lenne.

„A főképp a baloldal által önző politikai célokból felhergelt cigányságban kialakult az a kép, hogy a magyarság az ellenségük, így a magyarokkal szembeni agresszív cselekedeteiket nemegyszer faji indíttatás vezette.” Bencsik szerint a faji indíttatás feltételezése ebben az esetben is arra utal, hogy a program készítői saját érzelmeiket vetítették ki egy másik csoport tagjaira, „a Jobbik tehát már a programjaiból is látható módon faji szemlélet alapján áll, a fajelmélet híve”.

Hitler és a kereszténység

Forrás:Hetek

Adolf Hitler. A náci vallás istentiszteletének tárgya

Az alábbiakban olvasható írás Karsai László történész Holokauszt cím?
monográfiája III. fejezetének a szerző által lapunk számára szerkesztett, rövidített
részlete. A könyvet 2001 tavaszán tervezi a Pannonica Kiadó megjelentetni. A könyv témájával
kapcsolatos aktuális hír, hogy a héten ért véget annak a három katolikus és három
zsidó történészből álló különbizottságnak az egyéves munkája, amely szentszéki
dokumentumok alapján igyekezett értékelni a Vatikánnak a második világháborúban játszott
szerepét.

A nácik hittek abban, hogy az ő világnézetük, ellentétben a vallásos emberek világképével,
tudományosan megalapozott. Hatalomra jutásuk után a nácik kemény antiklerikális
politikát folytattak. Eugenio Pacelli berlini nuncius (a jövendő XII. Pius pápa) közreműködésével
1933-ban XI. Pius sietett konkordátumot kötni a náci rezsimmel. Amikor Hitler hatalomra

Martin Bormann: Legyen egyszerre több pápa!

Forrás: Hetek

Martin Bormann, a náci párt birodalmi vezetője, nyilvánvalóan Hitler utasítására, 1941. június 6-án titkos utasítást adott a Gauleitereknek, hogy minden erővel számolják föl az egyház befolyását, elsősorban az ifjúság körében és az oktatás területén. Bormann leszögezte: „A nemzetiszocialista és a keresztény felfogás összeegyeztethetetlen. A keresztény egyházak az emberi lények bizonytalanságára építenek, és megpróbálják fenntartani a bizonytalanságot a lehető legszélesebb néprétegek körében, mivel csak így tudják megőrizni hatalmukat. Ezzel szemben a nemzetiszocializmus tudományos megalapozottságú.”

Hitler 1941 júliusában fehér asztal mellett folytatott „beszélgetései”, végeérhetetlen monológjai során, kifejezetten az utókor számára jegy­ze­telő gyorsírók jelenlétében kijelentette: „Hosszú távon a nemzetiszocializmus és a vallás nem létezhet együtt.”
Közbevetett kérdésre, hogy ez háborút jelent-e a nácizmus és az egyházak között, Hitler azt mondta: „Nem, nem jelent háborút. Az ideális megoldás az lenne, ha üldözés nélkül elpusztulnának a vallások. De ebben az esetben az egyház helyére mi nem állítunk valami vele egyenrangút. Ez borzalmas volna. (…) Az emberiséget ért legsúlyosabb csapás a kereszténység megjelenése volt. A bolsevizmus a kereszténység törvénytelen gyermeke, mindkettőt a zsidók találták ki.” Hitler a továbbiakban a kereszténységet tömören „szándékos hazugságnak” nevezte, a bolsevizmusról pedig megállapította, hogy ugyanazt a hazugságot alkalmazza, „…amikor azt állítja, hogy felszabadítja az embereket, miközben rabszolgasorba dönti őket”.
Hitler gúnyos szavakkal bélyegezte meg a kereszténységet, amelynek – szerinte – kulcsfogalma az intolerancia, és a szeretet nevében irtotta ki ellenfeleit. Hitler apokaliptikus víziója szerint kereszténység nélkül nem lenne iszlám, és a Római Birodalom, természetesen a germán törzsek irányítása alatt, világbirodalommá fejlődött volna. A kereszténység döntötte romba a Római Birodalmat, utána évszázadokig tartó sötétség következett – hangoztatta Hitler.
Néhány hónappal később Hitler magyarázatot is fűzött ez utóbbi gondolathoz: „A kereszténység lázadás a természeti törvény ellen, tiltakozás a természet ellen. Logikusan végiggondolva végeredményben szélsőséges esetben azt is mondhatjuk, hogy a kereszténység az emberi gyengeség szisztematikus kultiválása.” Hitler négy nappal később arról ábrándozott, hogy a legjobb lenne hagyni, hogy „…a kereszténység természetes halállal kimúljon. A lassú halálban van valami vigasztaló.” Hitler a kereszténységet a „bolsevizmus prototípusának” nevezte, és hozzáfűzte: „…a zsidó mozgósította a rabszolgák tömegeit, azért, hogy aláássa a társadalmat. Így érthető, hogy a római világ egészséges elemei védve voltak ettől a doktrínától.”
Hitler egyébként igencsak sajnálatosnak tartotta, hogy a Bibliát németre is lefordították, 1942. június 5-én kijelentette: „…így minden német ki van szolgáltatva ennek a zsidó halandzsának. Amíg a tanítás, főleg az Ószövetség, az egyház latinján volt csak olvasható, kisebb volt a veszély, hogy érzékeny emberek a Biblia tanulmányozása következtében illúziók áldozataivá válnak.” Hitler a kereszténységet „kollektív elmebajnak” nevezte, és kifejtette: „Amíg az emberek figyelmüket arra irányítják, ami nem létezik, nem láthatják azt, ami létezik. Remek számítás a zsidó részéről… A zsidó tudja, ha áldozatai hirtelen rájönnének minderre, az összes zsidót kiirtanák. De ezúttal a zsidók el fognak tűnni Európából. A világ szabadon fog lélegzeni, ismét tud majd örülni, ha ez a súly nem nyomasztja a vállát.” Lehetséges, hogy Hitler valóban úgy gondolta: azzal, hogy lemészároltatja a zsidókat, ő, aki „felismerte”, hogy a világot „tönkretevő” kereszténységet is a zsidók „találták ki”, csak megelőzi a tömegek zsidógyilkos dühének spontán kirobbanását. Hitler számára minden ördöginek a gyökere a zsidó volt, bizonyos, hogy a zsidók után, ha lett volna rá elég ideje, felszámolta volna a keresztény egyházakat is. (Karsai László: Hitler és a kereszténység. Hetek, 2000. október 28., részlet)

Pápaság  a nácik árnyékában

Forrás:Hetek

Négy évvel a Vatikáni Államot létrehozó lateráni szerződés aláírása után XI. Pius pápa konkordátumot kötött a náci Németországgal. Adolf Hitler alig fél éve volt ekkor hatalmon, így nem lenne méltányos az egyezményt a Harmadik Birodalom későbbi bűnei fényében értékelni. Tény ugyanakkor, hogy a „birodalmi konkordátum” érvényben maradt a háború végéig, és a történészek véleménye is élesen megoszlik arról, hogy hallgatása miatt felelőssé tehető-e az 1939-ben megválasztott XII. Pius pápa a vészkorszak tragédiájáért.

A pápaság 1919 és 1938 között harmincnyolc konkordátumot kötött, ám ezek közül egyetlenegy sem volt – beleértve a Mussolinivel aláírt lateráni szerződést is –, amely akkora vitát váltott ki, és akkora kárt okozott a katolikus egyház megítélésének és erkölcsi tartásának, mint a náci Németországgal való egyezmény – állítja a New York-i Szent János Egyetem történész professzora, Frank J. Coppa az 1999-ben megjelent Controversial Concordats (Vitatott konkordátumok) című könyvében.

Antikommunista szövetség

Amikor 1933. szeptember 10-én Berlinben Caesare Orsenigo pápai nuncius ünnepi misét celebrált a frissen aláírt vatikáni–német konkordátum tiszteletére, a szertartáson jelen lévő Adolf Hitler birodalmi kancellár úgy üdvözölte az egyezményt, mint „az Egyház és Állam közötti béke és barátság szimbólumát”. Az eseményen prominens katolikus SA- és SS-tagok is jelen voltak, majd a mise végeztével hálaadó Te Deum-ot adtak elő.
Bár hálaadó misét nem minden németországi egyházban voltak hajlandóak celebrálni a konkordátum tiszteletére (Bajorországban júliusban több magas rangú papot is eltüntetett a Gestapo, itt ugyanis jelentős ellenállás fogadta a szerződést), a konkordátumot általában megelégedéssel nézték Németországban.
Adolf Hitler – ugyancsak hasonlóan Napóleonhoz vagy Mussolinihez – nem volt vallásos, bár katolikus családból származott. A Nemzetiszocialista Párt 1933. január 10-ei hatalomátvétele után közvetlenül Hitler több ízben is barátságos hangot ütött meg a katolikus egyházzal kapcsolatban. Megígérte a Reichstagban, hogy az egyházi iskolák jogait és a katolikus ifjúsági szervezeteket érintetlenül hagyja. Cserébe a katolikusok márciusban feloldották azt a tilalmat, amelynek értelmében a klérus tagjai nem léphettek be pártokba.
A püspökök ennek hatására felülbírálták a náci párttal kapcsolatos korábbi óvatos magatartásukat. Faulhaber bíboros örömmel hozta a hírt a Vatikánból, mely szerint a pápa dicsérőleg említette, hogy Hitler „elsőként emelte fel hangját az európai vezetők közül a bolsevizmus ellen”. A történészek között nincs megegyezés abban a kérdésben, hogy Vatikánból avagy Berlinből érkezett-e nagyobb nyomás a konkordátum megkötése érdekében. A Vatikán szerint a németek akarták a megegyezést. Ezt látszik alátámasztani, hogy 1933. április 7-én az egyezmény lebonyolításával megbízott Franz von Papen alkancellár mellett Hermann Göring marsall (Hitler bizalmasa és porosz miniszterelnök) is Rómába érkezett tárgyalni. A 34 pontból álló egyezmény hamar készen lett, miután a nácik szinte valamennyi vatikáni követelést hajlandóak voltak teljesíteni. Miután a német püspökök egyedül a 31. cikkelyben találtak kivetnivalót (lásd keretes írásunkban), június végén von Papen még egyszer Rómába utazott. A nácik azonban már ekkor megkezdték a klérus egyes politikailag aktív tagjainak üldözését, június 22-én pedig valamennyi pártot, így a katolikus Centrumpártot is feloszlatták. Ebből már világosan látszott, hogy a konkordátum csakis a katolikusok kezét köthette meg, Hitler azt tett, amit akart. Ráadásul senkinek sem tűnt fel, hogy az egyezményben nincsenek garanciák a vallásszabadság megvédésére.

XI. Pius (1922‒38) élete utolsó éveiben igyekezett figyelmez­tetni a hívőket.

Az elveszett enciklika

XI. Pius azonban halála előtt egy évvel, 1938-ra már minden reményét elveszítette, hogy valamiféle modus vivendit találjon a nácikkal – írta a Hetekben 2000-ben megjelent írásában Karsai László történész. 1938 nyarán a vatikáni magyar követ egyik jelentésében szentszéki forrásokra hivatkozva Hitlerről és propagandafőnökéről, Göbbelsről csak mint „hitehagyottakról” tett említést. Ghyczy Jenő berlini követségi tanácsos 1938. január 3-i jelentésében beszámolt a nácik egyházellenes politikájáról. Göbbelset idézte, aki többször kijelentette, hogy a nemzetiszocializmus – vallásos mozgalom. A nácik antiklerikális politikáját elemezve Ghyczy rámutatott: a cél az, hogy a nemzetiszocialista ideológiát minden más felekezet fölé helyezzék, de ezt addig nem tudják megtenni, ameddig az egyházak erősek. Tehát tönkre kell tenni, el kell sorvasztani az egyházakat, például az egyházakból való kilépés megkönnyítésével, az állami segélyek megvonásával és az egyházi adók reformjával. A nemzetiszocialista vallásnak – fogalmazta meg Ghyczy – „a láthatatlan Mindenható mellett szüksége van egy látható hatalomra is, és ez Hitler”.
XI. Pius pápa 1937. március 14-én kiadott, nagyrészt Faulhaber kölni bíboros érsek által fogalmazott, Mit brennender Sorge (Égő aggodalommal) kezdetű enciklikájában elítélte a nemzetiszocialista újpogányságot, az egyházüldözést és a fajelméletet. A pápa, aki korábban többek között Mussolinivel és Hitlerrel kötött konkordátumot, a harmincas évek második felében felismerte, hogy az európai diktátorok közvetlenebb és súlyosabb veszélyt jelentenek, mint a korábban fő ellenségnek tartott szovjet kommunizmus. Hitlerék dühöngtek, amikor kiderült, hogy a pápai üzenetet Németország valamennyi katolikus templomában felolvasták.
Michael Marrus torontói történészprofesszor – aki tagja volt annak a hattagú, zsidókból és keresztényekből álló bizottságnak, amely 1999-ben a Szentszéknek a holokauszttal kapcsolatos szerepét vizsgálta – úgy véli, hogy XI. Pius élete utolsó éveiben határozottan szembefordult a nácizmussal és a fasizmussal.
Amikor 1938 májusában Adolf Hitler Rómába látogatott, hogy meglátogassa Mussolinit, a pápa széles kíséretével együtt tüntetőleg elutazott a városból, hogy ne kelljen találkoznia a náci vezérrel. Belga zarándokok egy csoportja előtt 1938. szeptember 6-án XI. Pius kijelentette: a keresztények számára az antiszemitizmus elfogadhatatlan. „Szellemünkben mindnyájan szemiták vagyunk” – tette hozzá. A római kúriában nem mindenki osztotta ezt a nézetet, és a pápának ezeket a szavait nem közölte a hivatalos vatikáni lap, a L’Osservatore Romano sem, amely ekkor Pacelli államtitkár irányítása alatt állt.
A pápa 1938 nyarán megbízást adott egy új, a korábbinál erőteljesebb szövegű enciklika kidolgozására. John LaFarge amerikai jezsuita szerzetes két másik pappal együtt Párizsban munkához látott, és néhány hónap alatt elkészültek a közel százoldalas szöveggel, amely címét a hagyományoknak megfelelően az első szavakról kapta: Humani Generis Unitas (Az emberi faj egységéről).
A katolikus szerzők 1938 késő őszén juttatták el a dokumentumot a Vatikánba, ahol azonban hónapokba telt, míg XI. Pius asztalára került a tervezett enciklika szövege. Időközben a pápa betegsége olyan súlyosra fordult, hogy orvosai feladták a reményt. „Csak néhány napot adjatok még nekem” – könyörgött a beszámolók szerint a pápa az őt kezelő doktoroknak, azonban hiába: XI. Pius 1939. február 10-én, a Humani Generis Unitas enciklika kihirdetése előtt egy nappal elhunyt. Mussolini nem is rejtette véka alá örömét a pápa halálhíre hallatán: „Végre megszabadultunk ettől a makacs öregembertől” – jelentette ki.
XI. Pius utóda az az Eugenio Pacelli bíboros, vatikáni államtitkár lett, aki korábban berlini nunciusként személyesen tárgyalt Adolf Hitlerrel az 1933-as „birodalmi konkordátum” előkészítéséről, és aki a pápa nevében kézjegyével látta el a náci rezsim első külpolitikai sikereként ünnepelt dokumentumot.
A történészek szerint Pacelli még beiktatása előtt olvasta az enciklika szövegét, de úgy döntött, hogy nem szolgálná a Vatikán érdekeit annak nyilvános kihirdetése. A dokumentumot elnyelte a pápai levéltár, és a Szentszék egészen a közelmúltig még a létezését sem volt hajlandó elismerni. Az „elveszett enciklika” csak 1997-ben bukkant fel újra, miután John LaFarge hagyatékában megtalálták a dokumentum kéziratát. „Az üldözés következtében emberek millióit fosztják meg legalapvetőbb jogaiktól és polgári kiváltságaiktól a szülőföldjükön” – így kezdődik a zsidó lakosság elleni pogromokat és a faji alapú antiszemitizmust elítélő rész a tervezett enciklikában.
Pacelli bíborost 1939-ben pápának választották, XII. Pius néven. Az új egyházfő tisztában volt azzal, hogy a német katolikusok mélyen megosztottak a zsidókérdésben. Jelentős részük a zsidók jogainak korlátozását, szervezett kivándoroltatásukat vagy helyeselte, vagy elfogadta. Nyilvánvalóan nem lehet egyetlen okkal magyarázni, miért hallgatott XII. Pius pápa akkor, amikor a zsidók üldözése ellen kellett volna felemelnie szavát. Bírálói azt állítják, hogy hallgatásának egyik oka az lehetett, hogy szimpatizált a nemzetiszocialista rendszerrel. Valószínűbbnek tűnik azonban, hogy azért nem emelte föl szavát az üldözött zsidók érdekében, mert úgy vélte: nyilvános tiltakozásokkal nem sokat érne el, jobban hitt a színfalak mögötti, óvatos diplomáciai lépésekben. Lehetséges, hogy a pápa úgy vélte: legfontosabb feladata a katolikusokat védelmezni. (Folytatjuk.)

A „Birodalmi konkordátumból” (1933)

 16. cikkely  Egyházmegyéje birtokba vétele előtt minden püspök hűségesküt tesz az Állam által kiküldött illetékes
Birodalmi Képviselő előtt a következő formula szerint:
„Isten és az Ő Szent Evangéliuma előtt esküszöm és ígérem, hogy püspökhöz méltóan hű leszek a Német Birodalomhoz és az államhoz. Esküszöm és ígérem, hogy tiszteletben tartom a törvényesen létrehozott kormányt, és egyházmegyém papjaival is tiszteletben tartatom azt. Szellemi hivatalom betöltésében a Német Birodalom jólétét és érdekeit szem előtt tartva elkerülök minden olyan káros tevékenységet, amely azokat sérthetné.”
 25. cikkely  A vallási rendeknek és gyülekezeteknek joga van magániskolák létrehozására és fenntartására, az oktatást irányító általános törvények és rendelkezések hatálya alatt. Amennyiben ezek az iskolák követik az állami iskolák számára előírt tantervet, tanulóik ugyanazokat a képesítéseket kapják, mint az állami iskolákat látogatók.
29. cikkely  A Birodalmon belül élő nem német kisebbség katolikus tagjai a vallásos szertartásokon, a vallási oktatásban és egyházi életben az anyanyelv használatának jogát tekintve nem részesülnek hátrányosabb elbánásban, mint ami már ténylegesen létezik, és ami összhangban van az idegen államok területén élő, német eredetű és német ajkú egyéneket érintő törvényekkel.
31. cikkely  Azoknak a katolikus szervezeteknek és társaságoknak az intézményei és tevékenysége, amelyek kiemelt karitatív, kulturális vagy vallási tevékenységet folytatnak, és mint ilyenek, egyházmegyei fennhatóság alá tartoznak, védelmet élveznek. Azok a katolikus szervezetek, amelyek vallási, kulturális és karitatív tevékenységük mellett mással is foglalkoznak, például társadalmi vagy szakmai kérdésekkel, még ha országos szervezetekhez tartoznak is, az 1. rész 31. cikkelye szerinti védelmet élvezik azzal a feltétellel, hogy tevékenységüket minden politikai párttól függetlenül végzik. (…) Annak eldöntése, hogy mely szervezetek tartoznak e cikkely hatáskörébe, a központi kormány és a német püspöki kar közös megegyezésen alapuló joga. (…) Mivel a sport és más ifjúsági szervezetek tevékenységét a Birodalom és az azt alkotó államok felügyelik, figyelmet fordítanak arra, hogy a tagok számára lehetőség nyíljon vallási kötelezettségeik gyakorlására vasárnap és ünnepnapokon, és semmilyen, vallási és erkölcsi elkötelezettségükkel és kötelességeikkel ellentétes kötelezettség ne nehezedjen rájuk.